A Triódion
A pocsaji „Triodulu” bemutatása
Egyházközségünk egyik igen értékes liturgikus könyve a XIX. század elejéről származó cirill betűs, román nyelvű „Triodulu” (Triódion).
Hogy valójában mit is jelent a bizánci rítus e himnuszköltészeti könyve, miként alakult annak fejlődése, ennek megismeréséhez nem tartjuk szükségtelennek az itt következő néhány rövid bevezető gondolatot.
1. A Triódion és a Pentekosztárion fogalma
A bizánci tradíció liturgikus könyvei nem egységes hagyományban keletkeztek. Amint a római rítus, úgy a bizánci rítus is különböző kulturális és kultikus tradíciók szintézisének tekinthető. A liturgiatörténet tudománya megkülönbözteti egymástól a Konstantinápoly ősi székesegyházi [1] hagyományában, a palesztinai szerzetesi hagyományban, valamint a sztudita és szavvaita szintézis révén keletkezett liturgikus könyveket. Ezt a felosztást követi egyik tanulmányában ezek kiváló ismerője, Elena Velkovska is. [2] Sem a Triódion, sem a Pentekosztárion pontos definíciójával azonban nem találkoztunk a szakirodalomban. Többnyire addig terjednek a megfogalmazások, hogy ismertetik e könyvek használati ciklusának idejét. A Triódion és a Pentekosztárion – az előbbi felsorolásban utolsóként megnevezett − sztudita–szavvaita szintézis nyomán létrejött himnuszköltészeti könyvek. Nagyrészt a konstantinápolyi Sztudion monostorbeli szerzetesek alkotói és szerkesztői tevékenységének gyümölcsei.
Az egyházi hagyományban a napi liturgikus ciklus állandó és változó elemeket tartalmaz. Az állandó részek a különféle liturgikus könyvekben találhatók, míg például a Szent Negyvennap himnuszait a Triódion, a Szent Ötvened idejének énekeit pedig a Pentekosztárion tartalmazza.
Ezek összegzéseképpen a következőt fogalmazhatjuk meg: A Triódion a bizánci tradíció egyik himnuszköltészeti szertartási könyve, mely a sztudita–szavvaita szintézis alkotásaként kezdetben a Pentekoszárionnal közös corpust alkotott, jelenlegi formájában pedig a Szent Negyven nap időszakának, azaz a Triódkezdő, vagyis a Vámos és farizeus vasárnapjától a Nagy és Szent Szombat estéjéig tartó ciklusnak - a szent istentiszteleteken elvégzendő rendjének – a változó részeit tartalmazza.
A Pentekosztárion [3] általunk megfogalmazódó definíciója pedig így hangzik: A Pentekosztárion az a himnuszköltészeti szertartási könyvünk, mely a sztudita–szavvaita szintézis alkotása, és jelenlegi formájában a Szent Ötvened időszakának, azaz a Húsvét vasárnaptól a Pünkösd utáni első vasárnapig, vagyis a Mindenszentek vasárnapjáig tartalmazó ciklusnak a szent istentiszteleteken elvégzendő rendjének változó részeit tartalmazza.
2. Kronológiai helye
Mai alakjukig a bizánci egyház liturgikus könyvei jelentős redakciós változásokon mentek át. Tartalmilag és formáját tekintve a ma kezünkben lévő Triódion és Pentekosztárion is mindössze néhány évszázados. Létrejöttük mögött hosszú történelmi folyamat áll. Amint a Triódion-Pentekosztárion, úgy a többi liturgikus könyv kialakulása sem köthető egy konkrétan meghatározott időponthoz, hiszen ezek a könyvek folyamatosan bővültek nem csupán tartalmilag, hanem számbelileg is. [4] Elég pusztán a könyvek fejlődési idejének arra a hatalmas időperiódusára gondolnunk, ami az V. századtól a XV. századig zajlott, és máris láthatjuk milyen hatalmas ciklussal állunk szemben, ha konkrét időpontok felkutatását vállaljuk magunkra. Ennek ellenére némi kronológia a rendelkezésünkre álló ismeretek alapján mégis felállítható. Elena Velkovska már említett tanulmányát és kutatási eredményeit követve csoportosítjuk a liturgikus könyveket:
1. Konstantinápoly ősi székesegyházi hagyományának könyvei közé tartozik a Zsoltároskönyv, másik nevén Antiphonarium, melynek megszerkesztését Antimosz pátriarkának (535-536) tulajdonítják. Legősibb fennmaradt példa a XI. századra datált Chludov zsoltároskönyv. Az Evangéliumos könyv mellett a VIII. századtól kifejlődnek a lekcionáriumok a liturgikus év menetének megfelelő sorrendes szakaszokkal. Az ún. Praxapostolos a bőséges rubrikális előírásokkal az Apostolok Cselekedeteit, a páli leveleket, majd a későbbiekben a Jelenések könyvének kivételével a katolikus leveleket tartalmazó könyv a Szent Liturgia végzéséhez. „Megjegyzendő, hogy a jelenleg általánosan forgalomban levő Bibliákban található elrendezés (Apostolok Cselekedetei, Római, Korintusi levél, stb.) a bizánci Praxapostolos sorrendjét követi”. [5] A Prophetologion a VII. század után fejlődik ki, mivel e században tűnnek el a Szent Liturgia ószövetségi olvasmányai. Legősibb példája ennek a IX. századra datált Sinai gr. 7 kódex. Ide tartozik az Euchologion is, fennmaradt legrégibb példánya a Barberini gr. 336 kódex a VIII. századi Dél-Itáliából. E csoportba soroljuk még a szinaxárionokat és a rubrikális gyűjteményeket. 2. A palesztinai szerzetesi hagyományhoz kapcsolódik a húsz kathizmára felosztott Zsoltároskönyv, és a Hórologion. Előbbi legrégibb tanúja a 862 előttről származó St. Peterburg gr. 216, utóbbi példája pedig a IX. századra visszamenő Sinai gr. 863 kódex.
3. A sztudita és szavvaita szintézis során számunkra a legfontosabbak a himnuszköltészeti könyvek, melyek között kiemelkedik az Oktoékhosz, melyet bár Damaszkuszi Jánosnak tulajdonítanak, feltehetően nála is ősibb; [6] a Méneák, [7] melyek a IX. századtól bontakoznak ki, úgyszintén ez időszakban a hónapokra felosztott Ménologionok, a különféle zenei antológiák (kontakárion, irmologion, szticharion) és a Tipikonok. És témánk kronológiai szempontjából itt kiemelkedő helyen áll a Triódion és a Pentekosztárion, melyek szintén e szintézis himnuszköltészeti könyvei közé tartoznak, s nagyjából a XI. századig egyetlen corpust alkotnak, később pedig két különálló egységgé válnak szét.
A Triódion-Pentekosztárion kialakulási folyamatának általunk ismert legjobb feltérképezője Serafim Patrunjel, Sofian püspök, aki a teljes Pentekosztáriont kommentálta. [8] A történeti áttekintés e műve alapján történik.
3. Történeti fejlődés a kezdetektől
A kereszténység kezdeti időszakában a liturgikus imádságok, különösképp a kenyértörés szertartása is az Ószövetségből, főként a Zsoltárok könyvéből merített ihletet mind énekeiben, mind olvasmányaiban egyaránt. Tudjuk, hogy néhányan, így például Jakab apostol, eljártak a zsinagógai istentiszteletre is, majd a későbbiekben fokozatosan elszeparálódtak tőle. Egészen az első évszázad végéig az Egyház ószövetségi jelleggel rendelkezik, bár ez nem jelenti azt, hogy teljes mértékben az Ószövetség világában élne. Például az izaiási „Szent, szent, szent” himnusznak a keresztény istentiszteletbe való átvételével jelzik az elkülönülést is: „a keresztények nem a zsinagóga, hanem a bibliai zsidóság örököseinek tekintették magukat”.[9] A II. század elejétől viszont gyökeres változás következik be: az Evangélium szellemében kezdenek himnuszokat írni, és az idő múlásával folyamatosan növekszik a himnuszköltők száma. „Az első himnuszok majdnem csak a Szentírás szavaiból álltak. Az egyházi himnuszok szerzői, az Írások minden jó ismerője, azt gondolták, hogy Istent akkor dicsérik a legmegfelelőbben, ha ahhoz Isten azon szavait használják fel, melyek az Írásokban vannak. Idővel az egyházi írók koruk eseményeit is elkezdték megénekelni: az egyház üldözői, valamint a legkülönbözőbb eretnekek fölötti győzelmét, az egyház dicsőségét, valamint dogmatikus és morális tanítását is”.[10]
Fölvetődik tehát a kérdés: Honnan eredeztetjük a legkorábbi liturgikus könyvet? Sofian püspök szerint az első himnuszokat nem fűzték össze egy liturgikus könyvvé, hanem a Zsoltároskönyv hátsó részébe toldották be azokat a lapokat, melyekre ezeket lejegyezték. Eszerint tehát az ószövetségi Pszaltérion a kiindulópont, melyet a végén kibővítettek immár keresztény imákkal.
A fejlődés egy következő fázisában a himnuszok növekedésével kénytelenek lesznek a Zsoltároskönyv kiegészítéseként egy önálló, új könyvet megalkotni. Kommentárunk írója szerint ezt az új könyvet Tropologionnak hívták. Amikor Damaszkuszi János az Oktoékhoszt – ami bizonnyal Jánosnál ősibb szövegekkel is rendelkezik − összeállította, a Tropologion tartalma megkönnyebbült, de még így is jelentős mennyiséggel bírt, hiszen tartalmazta az állandó ünnepek, valamint a mai Triódion és Pentekosztárion szövegeit is.
4. A közös corpus vége: önálló liturgikus könyv
Kétségtelen, hogy a nagyböjti és a húsvéti időszak szertartásainak imádságait külön könyv, a Triódion tartalmazta.
A VIII−IX. században Maiumai Kozmasz énekeiből egy sajátos rendszer alakult ki, ennek végeredménye a Triódion lett. A Pentekosztárion szövegei eredetileg a Nagyhéttel kezdődtek, később ezeket a Pentekosztárion elejéről leválasztották, és a Triódion végéhez kapcsolták. Világos elkülönítéssel jelzi ezt jelenlegi Triódionunk is. A különválás a himnuszok rendszerezésének idejére tehető, vagyis talán már a X. században megtörtént, de a XII. századra bizonnyal befejeződött folyamat eredménye. Ezt igazolja a kutatói vélemény is: „A 10. században az egyházi himnuszok intenzív rendszerező folyamata indult meg, amely feltehetően a 11. század kezdetén javarészt lezárult. A 11. században a Triódiont önálló himnuszkönyvként jelölik meg, és következőleg a Pentekosztárion is innentől egy ilyen önálló liturgikus könyv”. [11] A kezdeti egykötetes Triódion kettéválása Triódionra, mint Nagyböjti Énektárra, és Pentekosztárionra, mint a szent ötven nap liturgikus könyvére, még nem jelenti a fejlődés végét. Valójában egy újabb fejlődés nyitányává válik! Amellett, hogy ez jelentősen megváltoztatta a húsvéti virrasztás egységét, az addig meglévő anyagok is újabb betoldásokkal, néhol egyszerűsítésekkel, a kánonok szövegében finomításokkal, vagy változtatásokkal bővültek. A szövegekben az utolsó döntő változást a szinaxárionok beillesztése jelenti, valamikor a XIV-XV. században. Erről Patrunjel is így nyilatkozik: „Az egyházi költészet alkotásai csak a 15. században fejeződtek be, később még írtak valamit, aminél csak a már összegyűjtött művekhez való kis kiegészítésekről van szó”. [12]Ha a szerzőség után kutatunk, ezzel kapcsolatban sincs egyszerű dolgunk. Látszólag ugyan azt mondhatnánk, hogy néhány himnusz és kánon fémjelezve van költője nevével, ráadásul a legkiválóbbakéval, ám a probléma az, hogy a lista nem teljes, néha nem is biztos, valamint sok szöveg szerzője a névtelenség homályába burkolózik. „Éppen ez az eset azzal is, akinek a Pentekosztáriont tulajdonítják. Erről a himnuszköltőről biztosan tudjuk, hogy Józsefnek hívják, és a IX. században élt. Néhány tudós azt állítja, hogy Tesszaloniki Józsefről (+830) van szó. Azt gondolják, hogy Sztudita Theodórosz tanítványai foglalták össze a „Triódiont a Nagyböjt idejére vonatkozó szertartási szövegekkel, valamint a Pentekosztáriont a húsvéti himnuszokkal, testvére, József vezetése alatt”. Mások azonban úgy vélik, hogy Himnuszköltő Józsefről (+883) van itt szó, egy szicíliai származású szerzetesről, aki Konstantinápolyban élt, és többet komponált, mint az összes himnuszköltő”. [13]Tehát egyetértünk Patrunjel atya megfogalmazásával, aki mindössze így oldja meg a szerzőség kérdését: a könyv szerzője az Egyház.
A könyvnyomtatás jelentősen hozzájárult a szövegek elterjedéséhez. Jelenlegi formájában a Triódion „editio princeps”-ét 1522-ben nyomtatják ki Velencében, [14] a Pentekosztáriont pedig 1568-ban. A magyar görög katolikus egyház vonatkozásában is találhatunk fennmaradt leleteket: Hodinka Antal kéziratos hagyatékában a XVI. századi kéziratok jegyzékében szerepel egy 1566-os Virágos Triódion Máriapócsról, [15] illetve egy az Egri Főegyházmegyei Könyvtárban található 1756-os moszkvai kiadású Pentekosztárion [16]. Földvári Sándor, aki a bécsi Szent Barbara templom könyvjegyzékének kutatója, tanulmányában szintén említ egy jegyzékben szereplő Pentekosztáriont: „Pentecostarion, seu Officium Paschale utq. Pentecosten 1”. [17] Saját bevallása szerint bécsi kutatásai során lelt rá a könyvjegyzékre az Alsó-Ausztriai Tartományi Levéltárban („Österreichisches Landesarchive”). A bizánci rítus mellett a többi keleti rítuscsalád liturgikus könyvei között is találunk a Triódion − Pentekosztárionhoz hasonló funkciójú könyvet. Az első ide besorolható liturgikus könyv a perzsa vagy keleti-szír családba tartozik. Ephrem Carr tanulmánya [18] e családon belül elsőként az asszír vagy káld rítust ismerteti. Manel Nin néhány keleti liturgikus könyv bemutatásában meg is nevezi az idetartozót: ez a „Ktaba daqdam wadbatar”. A koptoknál a „Katameros”, valamint egy külön könyv, amit „Libro della Santa Pasqua” – nak nevez. [19]
5. A „Triodulu” Pocsajban
A pocsaji Nagyböjti Énektár belső borítóján, a címlapon a következő cirill betűs román nyelvű szöveg olvasható: „Most harmadjára elrendezve, kinyomtatva, a keleti egyház rendtartása szerint, Őnagysága II. József ausztriai császár és apostoli király, erdélyi nagyfejedelem, őexcellenciája, felvilágosodott és őszentsége urunk, Ioan Bobb fogarasi püspök és balázsfalvi metropolita. A Krisztus születésétől való 1813”
A könyv első oldalán már rögtön egy latin betűs, román nyelvű, kézzel írott pocsaji bejegyzést is találunk: „Marosi Sándor meg volt választva kántornak 1885. december 25-én, és elfoglalta helyét 1886. február 5-én. Áthelyezték tanári állásba Nagyváradra 1920 januárjában”. Láthatjuk az egyszerű valóságot: néha a liturgikus könyveket az adott közösségekben a fontosabb helyi események megörökítésére is használták.
Ez a bejegyzés nem egyedüli ebben a szertartáskönyvben, több helyütt is találunk apró megjegyzéseket: amiket a kántornak énekelnie kellett, vagy aláhúzta, vagy bekeretezte és eléírta „Cantor”, vagy csak bekarikázta az adott rubrikát, pl. a „katavászia”-t. A kánon elnevezés mellé a kántor többször is odaírta: „Triodului”, vagyis hogy triódion kánonról van szó. A zökkenőmentes énekvezetéshez segítségképpen a rubrika mellé még azt is beírta, hogy pl. az „Octoic” (Oktoikhosz)-ban hanyadik oldalon található a doxológia.
Máshol a kánon mellé írta: „Patav deschide voigura mea”, azaz „Fölnyitom az én számat”, vagyis talán annak a dallamára énekelt, vagy magát ezt a katavásziát énekelte az előírt kánon helyett. A mai helyes román írásmód fentebbitől kissé eltér: „Deschide voi gura mea”: „Fölnyitom az én számat”.
Nyomdahibát is javított: néhány oldalon következetesen átjavította az adott periódust: „a doua”, azaz „második”.
Lehetséges, hogy valamikor az itt szereplő imádságokat még románul énekelték ill. olvasták, ám a megjegyzések arra is következtetni engednek, hogy ezt a Triodulut később már csak egyfajta tipikális szövegként követték, míg eközben más, esetleg magyar nyelvű könyvből énekeltek, de mindeközben figyelték az adott könyv szerinti rendtartást.
A Triódion utolsó része – valószínűleg hosszú terjedelme miatt – külön szinaxárionként közli a Nagy Kánon csütörtökjére Egyiptomi Szent Mária szentéletű anya életrajzát.
A triódkezdő vasárnap az ikosz után olvasható egy rubrikális színű „Prolog”, majd ezt követően a szinaxárion, a későbbiekben pedig csak a szinaxárionok következnek meghatározott rendjük szerint.
A könyv hátsó lapján szintén kézi bejegyzésre került a cirill betűk olvasata és számértéke, s végül egy érdekes kis szöveg: „Bine: ámin” („Jól van, ámin”.)
Aki e könyvet nem csak akkor, hanem manapság is szívvel-lélekkel átimádkozza, az egykori pocsaji bejegyzővel ő is elmondhatja magáról: bár az imának sosem szakadhat vége, de e könyvet most átimádkoztuk, tehát jöhet a következő: „Bine: ámin”. Segíts abban is Urunk!
[1] A „székesegyházi” kifejezés a liturgiatörténészek körében használatos fogalom. Megalkotója az elismert kutató, Anton Baumstark (1872-1948). Alkalmazza például a következő helyen: Baumstark, A., Liturgie comparée, Chevetogne 1953, 124. Többek között rá hivatkozik John Meyendorff is: Meyendorff, Birodalmi egység és keresztény szakadások, 97.
[2] Velkovska, E., „Libri liturgici bizantini”, in Chupungco, J. A. (direzione di), Scientia liturgica, Manuale di liturgia, Casale Monferrato 1998, 243-258. Véleményünk szerint a Scientia Liturgica kötetei a legjobb tudományos bibliográfiát tartalmazzák a bennük feldolgozott témákkal kapcsolatban.
[3] A Pentekosztárionnal részletesen foglalkozik a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán 2007-ben készített szakdolgozat: Kanyó, Á., A Szentháromság személyeit érintő teológia a Pentekosztárionban, Dogmatörténeti kutatás, Nyíregyháza 2007.
[4] A felismerést már Zapotoczky Igor Konstantin megfogalmazta egyik cikkében: „A görög Egyház Hymnariuma, mely troparionok, kontakionok, sztichirák és kánonokból áll, oly bőséges és gazdag, hogy az azokat magába foglaló Oktoéchos, Triodion, Pentekostarion és Ménea 15 nagy kötetet tesz ki. Ezen hatalmas anyag terjedelme miatt sem keletkezhetett rövid idő alatt s nem lehet egy szerzőnek a műve”. Zapotoczky, I. K., „A görög egyház liturgikus énekeinek szerzői”, in Keleti Egyház 2 (1935) 43.
[5] Velkovska, op. cit., 246.
[6] A kutatás során sikerült betekintést nyernem b. e. dr. Timkó Imre megyéspüspök könyvtárunkban megtalálható kéziratos hagyatékába. A byzanci liturgia egyházi könyveinek régészete című munkájában, A görög szertartású liturgia egyházi könyvei elnevezésű dossziéban az Oktoékhosz fejlődésének fokozatairól beszél. Úgy véli, hogy a himnuszokat elsőként Antiókhiai Szevérosz (512-519) monofizita pátriárka dolgozhatta át, majd 700 körül Edesszai Jakob. Ezt követően Palesztinában újabb behatások érték a rendszert, végül Damaszkuszi János alkotta meg rendszerezett formáját. Velkovska egy helyütt rámutat, hogy maga az Oktoékhosz elnevezés a XI. században jelenik meg először.
[7] Az ünnepeinket tartalmazó Méneákkal kapcsolatban megjegyezzük, hogy a bizánci császárok is fenntartották jogukat arra, hogy a konstantinápolyi vagy más egyházaknál megszilárduló szokásokat törvényerőre emeljék azáltal, hogy belenyúlnak az egyházi naptár rendszerébe. A XX. század világhírű francia bizantinológusa alátámasztja ezt: „I. Jusztinosz az egész birodalomra kiterjesztette december 25. dátumát Krisztus születésének megünneplésére. Jusztiniánosz február 2-ra rögzítette a Gyertyaszentelő (Megtisztulás, Hüpapanté) ünnepét, Maurikiosz augusztus 15-re Szűz Mária elszenderedését. Más ünnepek császári kezdeményezésnek voltak köszönhetők, mint például a panégüria, amelyet Maurikiosz vezetett be a Blakhernai Istenszülő tiszteletére, s egy hétig tartott, vagy Illés próféta július 20-án nagy ünnepélyességgel megült ünnepe, amelyet Makedón Baszileiosz kezdeményezett”. Bréhier, L., A bizánci birodalom intézményei, (Varia Byzantina − Bizánc világa VII.) , Budapest 2003, 443-444.
[8] Vater Patrunjel, S., Die orthodoxe Spiritualitat der Osterzeit. Kommentar zum Pentekostarion, Würzburg 1998.
[10] Patrunjel, op. cit., 18.
[14] Vö. Επιφανίου Ι. Θεοδωρόπουλου, Αρχιμ., Περίοδος Τριωδίου, Αθήναι, 1996.
[15] Vö. Ojtozi, E., „Hodinka Antal vegyes jegyzeteinek könyvészeti vonatkozásai”, in Hodinka Antal emlékkönyv, Tanulmányok Hodinka Antal tiszteletére, Nyíregyháza 1993, 291.
[16] Vö. Földvári, S., „Hodinka Antal és a magyarországi cirill könyvészet”, op. cit., 300.
[17] Földvári, S ., A bécsi Sancta Barbara liturgikus könyvjegyzékeinek magyar művelődéstörténeti vonatkozásai, in Pánsíp II (2002). A folyóiratot nem tudtuk elérni, a cikk elektronikusan is olvasható: in http://www.hhrf.org/netpansip/ungparty//doku/f/foldvari/02barbara.htm
[18] Carr, E., „Le famiglie liturgiche in Oriente”, in Chupungco, J. A. (direzione di), Scientia liturgica, Manuale di liturgia, Casale Monferrato 1998, 26–39.
[19] Vö. Nin, M., „Altri libri liturgici orientali”, in Chupungco, J. A. (direzione di), Scientia liturgica, Manuale di liturgia, Casale Monferrato 1998, 258–262.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT