KLOCSA

A Debrecen felé vezető úthoz közel, a Nagy-gyep és a Kaszáló határrész között emberemlékezet óta húzódott egy – az előző századokban még – kb. 1,7 - 2 kilométer hosszú, s mintegy 50-250 méter széles,  többnyire lábalható mélységű vadvizes terület, amelyet a pocsaji lakosok Klocsa néven ismernek. Rajta keresztül a Kaszáló határrész nem volt megközelíthető, ezért a község még a 20. század elején egy fogatolt járművel is átjárható gáttal vágta ketté a hosszú vizes területet, s tette könnyebben elérhetővé a Kaszáló területén birtokolt nadrágszíj-parcellákat, a gazdálkodók egy-egy hold kaszálóját. Nem egyedüli volt ez a hosszú vízfelület ezen a határrészen. Közel hozzá találtuk folytatását, a Meleghát alá elnyúló, mintegy 5-600 méter hosszú, s alig 25-150 méter széles párját.

            A Klocsa szó jelentése, értelmezése, fogalma évszázadok óta ismeretlen maradt Pocsajban. Hangzása, szó elejei mássalhangzók torlódása miatt legtöbben román eredetűnek tekintették. Napjainkban vált tudottá, hogy a tó neve tulajdonképpen a latin nyelvből eredeteztethető, amely vizének állagát, legfőbb jellemzőjét közli velünk. Jelentés-változata: cloci/t = poshadt, állott víz, cloci = megbüdösödik, cloac-a = szennyvíz.

A Klocsa hajdani partvonulatának tengerszint feletti magassága az átjáró gát melletti részeken 100,4 m, más helyen 100,2 m és 101,1 m között váltakozott. Középvonulatának átlagos mélységpontja 99 m és 99,6 m közötti volt. Vizét élővíz, vagy fenékforrás nem táplálta, valamennyit az olvadt hólé és a lehullott csapadék adta. Felülete évszázadok óta ettől függően volt hol kisebb, hol nagyobb. Fölös vizét az elmúlt század végéig csatorna el nem vezette, csupán a nyári forró nap szikkasztotta. Altalaja kemény, sárgaföldes, vizet át nem eresztő agyag.

A zárt partfelületű tó vize helyenként csupán áttetsző volt, de nem átlátszó. Kissé szürkés színezetű, inkább lúgos hatású vizét nem borította be a vadvizek jellegzetes növényvilága, a nád, káka és a magas sás. Ebből adódóan a Klocsa biológiai öntisztulása igen lassú volt. A mocsárvilág jellegzetes szagát a futó szél gyakran felkapta, s olykor még a közelben legelésző csordáig is elfújta. Vizét a lábasjószág nem itta, időnként a vaddisznó dagonyázott benne. Partszéleken, sekélyebb vizében – különösen napfényes nyáridőben – viszont nagy felületen zöldellt az ebihalak búvóhelye, a hosszan elnyúló békanyál. (= zöld moszat, amely napvilágon képes önmaga és szűkebb környezete részére oxigént termelni, sötétben pedig azt felélni.) Halak, hüllők, kétéltűek közül egyedül a béka – mint állandó lakója – viselte el vizét. Ritkán úszott tetején a vízisikló, a mocsári teknősbékának sem élettere az ilyen poshadt víz. Az Ér vizéből ide át-átrepülő vadkacsák lábairól leeső halikra sem fejlődött benne tovább. A gyér növényzetű állott, poshadt, oxigénszegény vízében a halak hamar elpusztultak.

A Kaszáló felőli oldalán viszont nem volt ritka az éles-sással körülvett zsombékos, amelyet a kora tavasszal érkező vízimadarak hamar birtokukba vettek. Évente rendszeres fészkelőként találtuk itt a legkorábban érkező bíbicet, majd a vízicsibét, a partfutók eltérő fajtáit, s az időnként megjelenő szárcsát. Az ide-idevetődő pocgém is csak a vízszéleket vallatta. Az óvatos, szabadabb vadvizeken élő bölömbika nemigen szállt le erre az emberközeli területre. Létezését csak a messziről érkezett öblös hangja árulta el. Az idelátogató madarak táplálékának többségét a víz szélén található giliszták, csigák, szöcskék, hernyók, rovarok bősége, a pocsolyából kikapkodható vízipókok, ebihalak, s a parti növények magva adta. Tavaszi és őszi madárvonuláskor több kisebb-nagyobb madárcsapat szakította meg útját, s pihente ki a repülés fáradalmait a Klocsa víztükrén.

Az elkövetkező tavasz melegével együtt járt a lábalható víz enyhülése is. A fészekrakás utáni időkben a Klocsa-mentiek mindig végigjárták a zsombékos túloldalt, s összeszedték a fészkekben ülő madarak tojásait, hogy ezekkel is gyarapítsák szűkös otthoni étrendjüket. Igaz, a tojás-szerzés örömét némi üröm is kísérte, ugyanis az agyagos fenekű mocsár nadályai sorra tapadtak rá a fiúk lábaira. Mert nadály, – orvosi pióca – volt bőven a Klocsában is. Ezek fejlődő korukban még az ebihalakon növekedtek, de később már a békák, s a pocsolyába vetődő melegvérűek vérével éltek.

Az orvosi pióca gyógyászatban betöltött szerepe évezredek óta ismert volt. A Klocsa-parti – kuruzslásban is járatos javasasszonyok – a vízszélekről a piócákat kiszedték, vízzel telt üvegben tartva – mint a kor „gyógyászati segédeszközét” – vértolulás, visszérgyulladás, bőrbetegség, stb. ellen utcahosszon árulták. Tehették, mivel adott esetben való alkalmazásukat az orvostudomány is rendjén-valónak ítélte.

Tudott, hogy a Klocsa állott, poshadt vize esetenként lakosság részére több esetben is tett jó szolgálatot. A falusi parasztcsaládok fehérvászon szükségletének alapanyagát – a felnyűtt és kiszárított kendert – legtöbben a Klocsa vizében áztatták. Az ebből készült szép háziszőttest az egyszerű család sem nélkülözhette, annak minden métere a gazdasszony dicsérete volt. Igaz, hogy ezzel a víz minőségét – akaratlanul is – csak tovább rontották, de a sorrendiség ezt így kívánta. Azt is tudták, hogy ha ugyanezt a kenderáztatást  az Ér folyóban végzik, az a halak pusztulását vonja maga után.

Az 1900-as évek közepéig a Klocsa Nagy-gyep felőli szélén volt egy cigánytelep. Létrejötte nem a véletlen műve volt, hanem annak felismerése, hogy a legelő alatti agyagos föld igen alkalmas vályogvetésre és egyéb sármunkák végzésére. Mivel a vályogvetés kizárólagosan a cigányság „szakmunkája” volt, ezért a község vezetősége engedélyezte részükre azon területen való megtelepedést, s szerényebb ház, putri felépítését. Vályogvetéshez lábuk alatt volt a jó minőségű agyagos föld. Vizet a karnyújtásnyira lévő Klocsa poshadt vize, a szükséges pévát (töreket) pedig a vályogot megrendelő gazda biztosította.

            A 20. század második felében hazánkban is lezajlott nagy társadalmi-gazdasági átalakulások kisugárzása községünkben is megváltoztatta az emberek életét. A 21. századra a gazdálkodók udvaráról eltűntek a lábasjószágok, nem volt szükség a gulyányi és csordányi legelőkre, ezért annak egy-egy részét már felszántották. A multik üzletláncától kezdve a legkisebb településig mindenütt találkozunk az importált ruhaféleségek tömkelegével. Nem kell már kendert áztatni a Klocsában, a háziszőttes sem része már az eladólány kelengyéjének. A visszérgyulladást és a magas vérnyomást napjainkban gyógyszeresen kezelik. Századunk első évtizedeiben az építendő új házak fal-anyagát nem egyedül a vályog adja. A Klocsa-menti vályogvető gödrök egy részét már betemették, vizének jelentős részét a Veresrét felé levezették. Az aszályos nyár forrósága a megkisebbedett felületű Klocsát majdcsak bokáig szárítja. Időnként eltűnik belőle a víz, s kicserepesedik az alja. De nem sokáig marad szárazon. A téli hó levével és a tavaszi eső vizével újra töltődik, hogy a vonuló madaraknak pihenésére – évszázados múltját követve – megkisebbedett vízfelületét ismételten felkínálja.

A pocsaji határrészeken is végbement talaj-felszinti munkálatok után eltűnőben van a Klocsa vize. Csak a múltat átörökítő emlékezés mutathatja meg a mai fiataloknak azt, hogy hol is terült el az az állott, poshadt, büdös vizű nagy víztükör, amelyik fél évszázada még az itt élő emberek hasznát is szolgálta.

 Utóirat:  Barcsa Károly mezőgazdásznak, Gyarmati Attila agrármérnöknek és Vesza Sándor agrármérnöknek ezúttal mondok köszönetet múltat idéző visszaemlékezéseikért.

Pocsaj, 2011. Szent Mihály havában                                              Kincses Gyula