Kántorkocsma, kántor csapszékje

Pocsaj község 1846. évi napszámtartozási összeírását (HBmL DÁL V/6662/a. 2.), valamint a témával kapcsolatos egyéb levéltári iratokat böngészve találtam rá a címben jelzett két fogalomra. Ezek jelentése, tartalma csak részben volt ismeretes számomra. A cím első szava a kocsma elnevezését jelzi, míg a második már arra utal/hat/, hogy ez a csapszék tulajdonképpen a kántoré volt, vagy legalább is az ő hasznára szolgált. De nézzük meg először, ki is volt a kántor, az egyházi körön belül mi volt a feladata?

            A templomi liturgia kialakulása óta a kántor mindig részese, a közös éneklés irányításával pedig meghatározó személye volt az egyházi szertartásnak. Feladata ellátásához szükséges jártasságot kezdetben a pap segítőtársaként a parókia mellett működő iskolában sajátította el. Mivel a katolikus liturgia szerves része volt az apostolok cselekedeteinek felolvasása is, ezért a kántor csak írni-olvasni tudó ember lehetett. Bérüket a 16-18. században még többnyire perselypénzből, adományokból, egyházi adókból, természetbeli forrásokból és egyéb módon biztosították. Alkalmi bevételt jelentett számukra a stóla (keresztelés, esketés házszentelés, temetés, stb.). A kántor jövedelemforrásaként a kántorkocsma, illetve a kántor csapszékje bevétele sehol – sem a pocsaji, sem más települések egyházközségeinél – nincs megemlítve.

            A 19. századi Pocsaj községben három csapszékről tudunk. Az első a csárdasziki útmente magasabb pontján állott, amelyet Roth Izsák évi 180 ezüstforintért árendált. Ez minden bizonnyal kurtakocsma volt, s az őszi szelek beálltától a tavaszi határbeli munkák megindulásáig zárva tartott. A másikat, a közös csapszéket ugyancsak ő bérelte az uraság központjában, a közös mészárszék szomszédságában. Ez viszont az év minden napján várta a megszomjazott embereket.  A harmadik csapszék az uradalmi kettős szárazmalom és a jegyzői lak szomszédságában állott (2011-ben Nagy u.): … „uradalmi szárazmalom, … 112 sorszámmal Cs Oláh János, 113-as Helység kántor csapszékje, 114-es Helység kántor háza, 115-ös Jegyzői lak, stb. 

A hivatkozott levéltári iratok nem minden esetben tájékoztatnak arról, hogy a kántor csapszékjének ki volt a bérlője,  bevétele kit illetett, s az milyen célt szolgált. Erre a kérdésre a Magyar néprajzi lexikon sem ad választ, csupán annyi olvasható, hogy „ … időszakosak voltak a kántorkocsmák vagy fertálykocsmák, ahol Szent Mihály napjától karácsonyig, vagy újévig mértek bort  ….”

            A kántorkocsma működéséről majdcsak teljes körű tájékoztatást kaphatunk Hagymássy Ferenc: Pap község és a papi református egyházközség történetéről c. monográfiájából. A lelkész leírja, hogy a 19. században nem mindennapi jövedelmi forrása volt egyházközségének a kántorkocsma. Ezt tulajdonképpen egy regális alapon működő üzleti vállalkozásnak tekintette. A jogot még 1797-ben község adta ajándékba az egyháznak, no, meg a vele járó kellemetlenségek kikerülése céljából is. „Önkéntelen önkéntesek” közadakozásból bort kerítettek, s ezt a sorban ajánlkozó lakosok minden év karácsonyától Szent György napjáig elmérhették. Aki elmérésre nem ajánlkozott, az 40 krajcárral megválthatta magát. Az elmért bor ára a kántorkocsmát működtető papi egyházközséget illette.

            Igen, az 1797-ben megjósolt kellemetlenség a papi egyházközségben is bekövetkezett: 1814-ben a hitelben fogyasztók restanciája annyira felgyülemlett, hogy a bor kimérését hosszú éveken át szüneteltetniük kellett. 1859-ben az elmaradt krajcárokat a község közköltségeiből viszont megfizették, így az egyházközségi vállalkozás tovább működhetett. Azt követően már nem csak a fogyasztandó bor kimérésére, hanem árának bevételére is egyre nagyobb figyelmet fordítottak. Így már a papi kántorkocsma évenként 40-60 ezüstforinttal növelte az egyházközség bevételét

Pocsaj község 1846. évi napszámtartozási összesírásából tudjuk, hogy a mai Nagy utcán volt az a bizonyos kántorkocsma, a kántor csapszékje. Egyházközségi hovatartozása az összeíráson nincs feltüntetve, erre ez ideig csupán a református templomhoz való közelebbisége utalhatott. A görög katolikus egyházközség irattárában talált egyik szerződésből (Iskolák iratkötet) viszont arra következtethetünk, hogy a csapszék a pocsaji görög katolikus egyházközség megbízásával és irányításával működött. Ennek használati jogával az egyházközség már régebbi idő óta rendelkezett. Minden bizonnyal itt is megjelentek a működtetéssel járó egyéb kellemetlenségek. Ennek elhárítására 1862 áprilisában gróf Zichy Ferenc földbirtokos a nagyváradi római katolikus kegyúrral – mint a pocsaji görög katolikus egyházközség főhatóságával, – valamint a község vezetőivel a csapszék használati jogáról kötött hajdani szerződést a következő bejegyzéssel módosították: „ … belenyugszik a volt földes uraság, hogy a kántorkocsmáltatás az eddigi gyakorlat szerint továbbra is Szent Mihály naptól számítva 4 hónapon át gyakoroltassék.”

Feltehető, hogy az uraság ezen a gyakorlaton is kívánt változtatni, s a borkimérés jogát már Szent Mihálytól Szent György napjáig szerette volna magának fenntartani. Ugyanis ez az időszak – az év második fele – jövedelmezőbb lett volna az uraság számára is.

A kántorkocsmáltatási jog és ennek időszaka több faluban is – így a Dél-bihari Újlakon – nem egyszer jogvitához vezetett (Béres András: Céhládavitel és egyéb mesterszokások. HBM 1971. márc. 28.), mivel „…a  hajdúk általában a falu népével közösen (csak) fél  esztendeig gyakorolhatták a borkimérés jogát, míg az év második – jövedelmezőbb felében – a földesúr maga hasznára tartotta fenn.”  (Rácz István: A hajdúk a XVIII. században, KLTE, 1969.)  

Az interneten barangolva több község monográfiájában olvasható, hogy a 18-19. században viszonylag gyakori volt a kántorkocsmáltatás. Így, a Pocsajhoz közel-eső Érkörtvélyesen (Curtuiseni, Románia) 1854-ben ez még jelentős jövedelmi forrása volt az egyházközségnek. De hogy református, vagy a görög katolikus egyházközség bevételét gyarapította, arra a monográfia nem ad választ.  Hasonlóképpen egyházi kezelésben volt a túrkevei kántorkocsma is. Figyelemre méltó a püspökladányi gyakoriságuk is, ahol az 1870-es évek táján még négy kántorkocsma tartott nyitva, ahol „ … a jobbágyok termelte bort csak Szent Mihálytól karácsonyig lehetett elmérni. Az év második felében – karácsonytól Szent Mihályig – csak a csapszékben lehetett bort mérni.” Arra viszont az internetről sem kaptunk választ, hogy ezek a kántorkocsmák melyik egyházközség működési költségét egészítették ki.

Meglepő, hogy a mintegy bő évszázadnyi időt is megélt pocsaji kántorkocsma emléke a nép nyelvében és emlékezetében már nem él, s még a múltat őrző szájhagyomány is elfelejtkezett róla. De az sem tudott, hogy a szóban forgó kocsma miért kapta a kántor előnevet.

 E kérdéskörben fellelt irodalmunk nagyon szűkszavú, ezért az ezzel kapcsolatos kiegészítést köszönettel fogadja

Debrecen , 2012 februárjában                                          Kincses Gyula